István helyszíni beszámolója a Giants meccsről

Ollári István sorai, képes-videós élménybeszámolója a hétvégi meccsről.

Van abban valami sorsszerű, hogy az első NFL meccs, amit élőben látok, egy Seahawks vendégszereplés New York-ban. 2012 januárjában az NFC döntő (Giants @ 49ers) volt az első meccs amit néztem a tv-ben, és mivel semlegesként nem tudom élvezni a közvetítést, a nászutunkon meg pár napot New York-ban töltöttünk, így egyértelmű volt a választás. (Két héttel ezután SB győzelem a Pats ellen, szóval kezdő szurkolóként remek volt a mérlegem.)

Egészen addig nem is nagyon ismertem az NFL-t, de a következő szezon elejére kicsit kiművelődtem. Ekkoriban tudtam meg hogy például Seattle-nek is van csapata.  Mivel zenebuzi vagyok, és a kedvenc bandáim nagy része ehhez a városhoz kötődik, hamar egyértelművé vált hogy a Giants csak egy futó kaland volt. 

Pont akkor lettem Seahawks szurkoló, amikor a Wilson-féle aranykor kezdődött, szóval sosem mosom le magamról hogy bandwagon-fan vagyok, ezzel együtt örülök hogy az Alice in chains vagy a Pearl Jam nem cleveland-i vagy chicago-i zenekarok. Mit csinálnék most egy Manziel mezzel?

Idén tavasszal úgy alakult hogy a következő 2-3 évet a munkám miatt a családommal együtt itt töltjük Amerikában, így reméltem hogy eljutok egy meccsre mihamarabb. Sajnos a seattle-i túra idén nem jön össze (Washington állam még innen, Connecticut-ból is baromi messze van, minden értelemben) ezért egyértelmű volt hogy október 22. lesz a nagy nap. Nem a CenturyLink Field, de egyrészt “legalább” a Seahawks, másrészt az a stadion, ahol (már majdnem négy éve, te jó ég!) az első a SB-t nyertük, szóval nem panaszkodhatok.

Hétközben, a Seahawks facebook oldalán, az egyik beharangozó alatt egy kommentben leírtam, hogy első élő NFL meccsemre megyek, és hogy milyen jó lenne összefutni más Hawks szurkolókkal. Rengeteg visszajelzés érkezett, de ami minden várakozásomat felülmúlta: meghívást kaptam egy tailgate-partyra egy sráctól, aki ugyan 11 éve bérletes a CenturyLink-en, de élete első idegenbeli meccsére repült NY-ba. A legjobb barátjával, aki idevalósi (és természetesen Giants fan) annak rendje és módja szerint órákkal a kezdőrúgás előtt megérkeztek a tipikus bazinagy pick-uppal, grill-felszereléssel, sörrel, csirkeszárnnyal, marhahúspogácsával. Sajnos a dugók miatt jókora késéssel érkeztem, szóval túl sok időnk nem maradt ismerkedni, ennek ellenére azt hiszem “this is the beginning of a beautiful friendship” 

A stadion környéki parkolók hangulata egészen elképesztő volt. Mindenütt családok, baráti társaságok sütnek, iszogatnak, dobálják a labdákat. A többség persze Giants mezben, de feltűntek Seahawks szurkolók is, sokszor egyazon társaságon belül, vegyesen, mindenféle összetűzés nélkül. Amíg keresgéltem az újdonsült “on-line” barátaimat, eléggé elveszettnek tűnhettem, nyakamban a kamerával, kezemben a sörökkel, meg is szólított egy nagyobb Giants mezes társaság egyik tagja (“Hé, Seahawk, eltévedtél?”) aztán mosolygott és rögtön segített. Bár a haverja mondta hogy tud egy rövidebb utat, és a stadionnal ellentétes irányba, a város felé kezdett irányítani 

Végül megtaláltam Joshua-t és Matt-et, illetve a napközben hozzájuk csapódott alkalmi ismerőseiket is. Nagyon kedvesek és érdeklődőek voltak, nem csak ők hanem az összes többi ember is, akivel a nap folyamán váltottam pár szót. Nagyon furcsa nekik hogy Európából is jönnek olyanok, akik nem csak ismerik a játékot, de egészen jól képben vannak és valóban szurkolói egyik vagy másik csapatnak. Külön meglepődtek azon hogy létezik magyar Seahawks szurkolói oldal a Facebook-on, ráadásul több mint 2000 követővel. Visszakérdeztek, hogy mi az oka annak, hogy Magyarországon pont ezt a csapatot szeretik ilyen sokan. Nem akartam elrontani a kedvüket, szóval nem említettem nekik a hazai Packers, Pats és Steelers közösséget 

A stadion és az egész körítés fantasztikus volt. Sejtettem hogy megadják a módját, de hogy ennyire… A kapukon kívül is hatalmas kijelzőkön mennek a hírek, felvezető “műsorok”, elemzések, visszatekintések régebbi meccsekre…stb. Folyamatosan megy a visszaszámlálás a kezdőrúgásig, hogy biztosan tudjuk, mennyi időt (és pénzt) költhetünk még el a rengeteg büfében. (Apropó pénz: még itteni viszonyokhoz képest is brutális árak vannak a stadionon belül. Ez is nagyban hozzájárul a parkolóban sütögetés hagyományához, ahol még hazai, boltban vásárolt holmikat fogyasztanak az emberek. 

Kellemes meglepetés volt, hogy bár a legfelső szektorok egyikében ültem, a lassításokon kívül nem volt szükségem arra hogy valamelyik (tényleg óriási!) kivetítőt kelljen néznem, mert magát a játékot még innen is normálisan lehetett követni. Hiába a távolság, valahogy mégis más 3D-ben.

Érdekes volt hogy a vendégcsapat összes 3rd down-ja előtt a hangosbemondó (meg az összes villogó kijelző, kivetítő, meg minden ami csak létezik) hergelte a közönséget az őrjöngésre. Ezzel együtt egy kicsit csalódás volt a new york-iak hangereje. Persze (ahogy másnap egy itteni kolléga fogalmazott) semmi okuk nincs megőrülni, tekintve a mutatott játékot. Ezzel nem tudtam vitatkozni, mert valóban, amikor ők szereztek TD-t, illetve amíg szorosabb volt az állás addig néha azért mutattak életjeleket.

Jót röhögtem, mikor Manning elejtett (és talán Clark által visszaszerzett?) labdájánál egy mögöttem ülő, kb. 10 éves, pont az ő mezét viselő kissrác elkezdte mondogatni, hogy “That is Eli, that is Eli…”. Gondoltam magamban, kicsit több tisztelettel is lehetne, hiszen még javában pelenkázták, mikor ez az Eli már Super Bowl-t nyert.

A negyedik negyedben aztán egyre határozottabban kezdtek hazaszállingózni a kékmezes nézők. Az utolsó 3-4 percben kb. kiürült a Metlife, csak “mi” maradtunk, és ekkortájt lehetett igazán hallani, ahogy zúg a SEA – HAWKS !!! Hátborzongató volt, ahogy a néhány ezer 12th Man teleordítja a majdnem üres stadiont. Belegondolni is durva, mit művelhetnek ezek otthon!

Tartozom egy beismerő vallomással is: az első félidei reménytelen játékunk miattam történt. Minden olyan play-ünket megpróbáltam levideózni, ami nagyjából a Giants 30 yardos vonalán belül volt, hogy elkaphassak egy TD-t. Semmi eredmény. Az első, amit NEM videóztam, Baldwin hatpontosa volt. Ebből tanultam, és onnantól jó ideig maximum fényképeztem. Slusszpoén, hogy azért Graham TD-je csak meglett videón. Addigra már feloldódott az átok. 

Hogy hazafelé, kocsival, több mint két óra kellett a nagyjából 50 km megtételéhez…egy ilyen nap végén nem is tudott (annyira) felidegesíteni. 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.